Soha nem voltam különösebben oda a Meshuggáért. Voltak ugyan idők mikor pörgettem a lemezeiket, hisz a zenét átitató atmoszféra és a zsigeri megszólalású, dzsesszbe hajló riff és ritmusorgia engem se hagyott hidegen. Minden igyekezetem ellenére, megfejtenem, megszeretnem soha nem sikerült őket igazán. Az utóbbi években már érdektelenség kísérte részemről a svéd úttörők ténykedését. Aztán valami megváltozott mert a puszta unalomból elindított új lemez, meglepetésemre működni kezdett. Mivel a 2012-es Koloss óta azért olyan marha sokat nem változott a banda, gyanítható, hogy az elmúlt időszakban én váltam kompatibilissá a djent atyáinak világával.

A The Violent Sleep Of Reason nagyjából a második hallgatás során rabul ejtett. Lüktet az ereimben, felkúszik a gerincemen, csavarodik az agytekervényeimben, szorít, agyonnyom. A majd hatvan perces játékidő során földbe döngöl, maga alá temet. Jens Kidman monoton, végig azonos hangszínben elővezett, napjaink legszörnyűbb problémáit boncolgató acsarkodása sem épp dobhártyasimogató, de ez is képlet része. Igazából a zenében sincsenek valódi dallamok, csak Tomas Haake mindent uraló, agyament ritmusaira épülő, szanaszét csavart, horzsoló riffek. Néha jön egykét zseniális szólóféleség, groteszk hangulatot festő gitárdallam, de ezek is csak a nyomasztó atmoszférat erősítik. Mindezt úgy sikerült összekalapálni, hogy a rettentő brutalitás és kapaszkodók nélküli dalszerkezetek ellenére is roppant szórakoztató ez az anyag, olyan csúcspontokkal mint rögtön a kezdő Clockworks vagy épp a By The Ton, esetleg a címadó nóta, de lehetne sorolni. A Meshuggah ezúttal sem nagyon lépett ki abból a világból, aminek alapjait saját maguk fektették le az elmúlt több mint két évtizedben. Hiába veszett ki mára a csapatból teljesen az újító szándék, reggelire megeszik azon csapatok munkáit melyeknek ők maguk a legfőbb ihletői. Kérdés persze, hogy ők maguk mire lennének képesek ha jól behatárolt stílusuk polírozásán és tökéletesítésén is túlnyúlnának a kísérletezésben. Nem biztos, hogy ezt valaha megtudjuk, de a The Violent Sleep Of Reason így is túlnő elődjén. Nehéz megmondani, hogy ez minek köszönhető. Egyik ok talán a kevésbé steril hangzás, ami vélhetőleg a stúdióban élőben rögzített dalok eredménye. A másik esetleg pont a már említett perfekcionista hozzáállás. Az eredmény egy olyan extravagáns zenei monstrum mely jó példája annak, miért is érdemes manapság extrém muzsikákat hallgatni.