Kevés zenekar mondhatja el magáról, hogy negyed évszázados pályafutása alatt mindvégig képes egyformán magas színvonalú zenéket leszállítani. A Crowbar mindenképpen ilyen banda, ez pedig nagy fegyvertény, még akkor is ha Kirk Windstein és mindenkori társai sosem voltak az a formabontó, állandóan kísérletező, ezáltal túl nagy kockázatokat vállaló társulat.

Ez persze egyáltalán nem probléma annak fényében, hogy a hosszú évek alatt kitermelt, immár egy híján egy tucat sludge szörnyeteg a színvonal magasan tartása mellett képes fejlődő tendenciát is mutatni. Olyannyira képes, hogy tizenegyedikre megszületett az egyik legjobb Crowbar mű. Pedig túl nagy újdonságra nem kell számítani, hiszen a csapat ezúttal is a már megszokott panelekből építkezik. A iszaptöménységű hangzás kőkemény mivolta mellett is old school tudott maradni és ez nagyon tetszetős. Időről időre feltűnnek ugyan olyan konkrét zenei témák, hangulatok amelyek régi, ma már klasszikus Crowbar szerzeményeket juttatnak eszembe, mégse merül fel, hogy itt önismétlésről lenne szó. A titok a dalközpontúság. Mit számít, hogy a védjegyszerű, ólomsúlyú sludge/doom riffelés, hardcore-os szegelések és Kirk vokalizálása is vajmi keveset változott az évek alatt, ha a bejáratott elemek karakteres, jól elkülönülő dalokká állnak össze. Ráadásul a szintén megszokott melodikus részek most minden eddiginél fajsúlyosabban vannak jelen, melyekre Kirk behatárolt hangi adottságaival is kiváló minőségű dallamokat kanyarít. Így hát ez egy relatíve könnyen hallgatható lemez, ami magában hordozza mindazt, ami miatt a Crowbart szeretni szokás. Valódi sludge esszencia New Orleans mocsaraiból, a műfaj legautentikusabb és legszimpatikusabb képviselőjétől. Súlyos és katartikus, szomorú de tele van pozitív energiával. Nálam az év eddigi legkirályabb lemeze.