Húszas éveim kezdetén elég nagy kedvencem volt a Korn. Tetszett, hogy a nyers megszólaláshoz és beteges atmoszférához, akkoriban hozzám közelálló hiphopos attitűd párosult. A bakersfieldi nu-metal pionír ebben az időben már bőven leszállóágban volt. Az ezredforduló után mintha már ők se tudták volna, hogy mit akarnak. A 2002-es Untouchables kiserletező felfogása után, alig több mint egy évvel jött a vissza a gyökerekhez jellegű Take a Look in the Mirror. Mindkét lemeznek vannak jó pillanatai, tartalmaznak remek nótákat de nem érnek fel a korábbi művekkel. A gitáros, Head 2004-es távozása csak rontott a helyzeten, így a 2007-es Untitled környékén végleg elbúcsúztam a zenekartól és minden új megjelenésnél csak annyit konstatáltam, hogy ez már megint nem nekem szól. Közben aztán Head visszatért  és úgy tűnik, több mint egy évtized után mégiscsak sikerült visszatalálni a helyes útra. A Serenity Of Suffering egy remek dalcsokor lett, melynek újra a metálosok a legfőbb célközönsége. Persze, korántsem tökéletes, hisz a korai időket jellemző ösztönösség már nyilván nincs jelen, amit nem is lenne igazságos számon kérni bőven negyven feletti családapákon. Viszont, talán pont a korukból adódó megfontoltság lehet az oka annak ,hogy ilyen jól rakták össze ezt az albumot. Jól kanyarodtak vissza a Kornra oly jellemző megszólaláshoz, csattog a bőgő, zúznak a gitárok, van húzása a nótáknak. Szerencsére az elektronikus pluttyogás nincs túlzottan a képünkbe tolva, a jelenléte hozzátesz az élvezhetőséghez de szerencsére nem ez dominál. Sokkal inkább Jonathan Davis hangja. Nagyban köszönhető neki, hogy a tele van slágerekkel a lemez. Dallamai fülbemászóak, refrénjei bődületesek, ha kell, üvölt, hörög. Már első hallásra is azt éreztem, hogy most sikerült elkapniuk a fonalat de minél többet hallgatom a dalokat, annál inkább megszeretem őket. Nagyon kellemes meglepetés ez a lemez, nem hittem, hogy hallok még ilyet ettől a zenekartól de örülök, hogy rámcáfoltak. Egyetlen negatívum talán a katasztrófális borító, de a lényegen ez se változtat.

A nu-metál ősapái tehát újra erejük teljében vannak, több mint egy évtized kellett ehhez, dehát minden jó, ha a vége jó. Örülnék ha újra sikerülne koncerten is elkapnom őket a közeljövőben, talán még a Korn-sapim is előtúrnám a szekrény mélyéről.