Elég nagy meglepetésként ért, mikor meghalottam, hogy Phil Anselmo és Jimmy Bower újraéleszti a kétezres évek elején működtetett gyűlöletprojektet. Itt van hát újra a Superjoint Ritual, hogy kaotikus sludge-hardcore muzsikájával ledózerolja az agyunkat és lenullázza a dobhártyáinkat.

A lassan másfél évtizeddel ezelőtti első két kiadvány nem tartozik a feltétlen kedvenceim közé de voltak időszakaim mikor kimondottan kedveltem az azokon hallottakat, egy-egy fogósabb nótába ma is belefülelgetek. A lemezeket egészükben viszont túl lehúzónak és mizatróp hangulatúnak érzem. Ezzel az új anyaggal is vegyesek az érzéseim. Például, nem hittem volna, hogy egy zenei kiadvány leggyengébb pontjának valaha is Phil Anselmo hangját fogom érezni, pedig így volt ez már az előző két,egyébként tök fasza Down EP-n és Fülöp rossz emlékű szólóanyagán is. Azért nem bántóan szar a helyzet, hiszen az itt hallható acsarkodás még mindig egész hatékonyan működik nála, ahogy pár hónapja a Scour amerikai stílusú black metal szerűségén is jól működött. Csakhát az emberben ott motoszkál, hogy mennyivel jobban is ment ez neki valamikor. Visszatérve a Superjoint új anyagához, nekem ez valahogy könnyebben emészhető mint a korábbi művek de kétszer egymás után ezt se feltétlen hallgatnám meg. A zene valóban kaotikus de felbukkannak tök jó témák és még egykét kellemes szóló is befigyel időnként, néha azonban, a már említett, Fülöp féle szólóanyag is felsejlik előttem, ami nem feltétlen előny. A hangzás is lehetne kicsit kevésbé “garázs” de nyilván úgy gondolták, hogy ez illik leginkább a koncepcióhoz. Az eddig leírtak kicsit megtévesztőek lehetnek, mert csak elégedetlenkedek, pedig összességében azért tetszik ez a lemez. Minnél többet hallgatom, annál inkább. Kicsit(nagyon) nyers, kicsit(nagyon) szúrós de őszinte és hiteles. Nyilvánvalóan nem lesz egy korszakos klasszikus és az se valószínű, hogy előszedem évek múlva is de jól jön ha egy kis mocsárszagú őrületre vágyik az ember.